A mindennapi életünkben, minden tevékenységünk végzésekor tisztában vagyunk saját egzisztenciánkkal, mert az mélyen bennünk gyökeredzik. Ezt a fajta öntudatot az 5 érzékszervünk, az elménk és az intellektusunk alakítja. Ezért minden esemény úgy történik, ill. úgy éljük meg, ahogy azt a tudatunk érzékeli. Spirituális szóhasználattal ezt a fajta létállapotot kis “én”-nek nevezzük. Ezzel szemben a Lélek vagy a bennünk lakozó Isten úgy határozható meg, mint a nagy “Én”.
Amikor elkezdjük spirituális gyakorlatunkat, egy magasabb erőt érzékelünk, t.i. hogy Isten kihat az életünkre. Ahogy spirituálisan fejlődünk, Isten tudatos megélése az életünkben és a környezetünkben megnő, és ezzel egyidőben csökken a kis “én”-re, azaz az egzisztenciánkra beállított fókuszunk.
A spirituális érzelem felváltja az ”én”-tudatot az ember életében az Isten, illetve a Guru (Isten Tanító Princípiuma) létezésének a tudatára. Isten vagy a Guru létezéséről alkotott intenzív tudatosság bármilyen formában, ill. az erre a tudatra alapozott mindennapi teendők végzése és megélése, Isten és a Guru iránt érzett spirituális érzelemnek (bhāv) tekinthető.
Amikor valaki a spirituális érzelem állapotában van, a tudatalattija egész idő alatt egyesül Istennel. Az elménk és az intellektusunk a második helyen áll abban a pillanatban, így az egyén képes átélni az eggyéválást Istennel. Ennek köszönhetően ebben az állapotban annak a személynek semmilyen kétsége sincs a Spiritualitással és Istennel kapcsolatban.
A spirituális érzelem az Áhitat Útján (Bhaktiyoga) és a Guru Kegyelmének Útján (Gurukrupaayoga) tapasztalható meg.
A következő kép egy spirituális érzelemmel (bhāv) töltött egyént ábrázol. Ezt a képet az SSRF egyik Istenkeresője rajzolta, aki magasan fejlett, víziós hatodik érzékkel rendelkezik.
