Az imádság jelentősége

A spirituális fejlődés egyik fontos feltétele az elménk, intellektusunk és egónk feloldása. (Lásd lejjebb a lábjegyzet 2.)
 

 

Tulajdonképpen születésünktől fogva szüleink, tanáraink, barátaink arra nevelnek minket, hogy fejlesszük az öt érzékszervünket, elménket és intellektusunkat. A jelenlegi világban nagy hangsúlyt kap a külső szépség, az egyéniség, a fizetésünk, a baráti körünk és még sorolhatnánk. De sosem mondják nekünk, hogy az élet értelme az, hogy túllépjünk önmagunkon és megérintsük a bennük lakozó Istent.

Tehát amikor elkezdjük spirituális gyakorlatunkat, akkor egyúttal meg kell feledkeznünk a sokéves kondicionálásról, miszerint edzeni kell az öt érzékszervünket, az elménket és intellektusunkat. Az imádság egy jelentős eszköz arra, hogy csökkentsük bizalmunkat az öt érzékszervben, az elmében és az intellektusban, illetve segít megfeledkezni a sokéves kondicionálásról.

Már az imádság aktusa magában hordozza, hogy a személy, aki imádkozik, magánál felsőbbrendűnek tartja azt az erőt, akihez imádkozik. Ezért az imádságban kifejezi tanácstalanságát és megadja magát, majd segítségért esedezik. Ez egy csapás az egónak, hiszen az imádkozás magába foglaja, hogy sajátjánál magasabb elméhez és intellektushoz fordul segítségért. Így a gyakori imádsággal lassan túllépünk saját korlátolt elménken és intellektusunkon és hozzáférünk a magasabb Univerzális Elméhez és Intellektushoz. Egy idő után ez hozzájárul az elménk és intellektusunk feloldásához. Így tehát a spirituális feljődésért végzett gyakori és őszinte ima segít az elme, intellektus és az egó megsemmisülésében.