1. Bevezetés a szorongás leküzdéséről szóló esettanulmányhozy

Ez az esettanulmány bemutatja, hogyan kísérte végig Alisont (nevét a magánélete védelme érdekében megváltoztattuk) a szorongás, a negatív gondolkodás és a depresszió szinte egész életen át. Spirituális gyakorlás segítségével azonban sikerült kiszabadulnia ebből az állapotból. Alison itt megosztja velünk átalakulásának történetét, hogyan jutott el a szorongásos rohamoktól a lelki kiegyensúlyottságig.

2. Nehéz gyermekkor

Hat éve végzem a spirituális gyakorlást az SSRF irányelvei szerint. Katolikus családban születtem, és felnőttkorom jelentős részében gyakorló keresztény voltam. Most 39 éves vagyok, és majdnem egész életemen át középfokú vagy erős szorongástól szenvedtem, amelyhez később enyhe depresszió is társult.
Jól emlékszem arra, amikor öt-hat éves gyerek voltam: állandó aggodalom és szorongás gyötört minden olyan változás miatt, amely a családomat vagy engem érinthetett. Emlékszem, ahogy az ablaknál álltam, amikor édesanyám nem jött haza időben. A gondolataim negatív irányba indultak, minden rossz eszembe jutott, és attól rettegtem, hogy valami baj történt vele, amíg odavolt. Ettől még jobban rámtört a szorongás.
Máskor azt képzeltem, hogy rossz emberek behatoltak az épületbe, ahol ő van, és rátámadtak vagy akár meg is ölték. Elképzeltem azt is, hogy autóbalesetet szenvedett, amelyben súlyosan megsérült vagy meghalt.

Amikor a szüleim bébiszitterre bíztak minket a testvéreimmel, sírva futottam utánuk, könyörögtem nekik, hogy ne hagyjanak el — még akkor is, ha csak néhány utcányira mentek. Néha hallottam, amikor a szüleim anyagi nehézségeikről beszéltek. Ezek a beszélgetések szorongást és rosszullétet váltottak ki bennem. Azon képzelődtem, az életünk milyen rossz irányba fordulna ha nem volna elég pénzünk.

Ha a tévén valamilyen katasztrófáról szóló műsort mutattak — például valamilyen természeti csapást vagy nukleáris háborús dokumentumfilmet —, attól azonnal depresszióba estem. Hetekig a látott képeket megszállottan forgattam a fejemben, és beleképzeltem magam, hogy én is a természeti csapás közepében vagyok, az életem többé nem lesz olyan, mint amilyen volt, csak rosszabb. Ha tornádó veszélyt jelentettek a rádióban, remegve bújtam a pincébe, és attól féltem, hogy elszakadok a családomtól és otthon, nélkülük halok meg. Az iskolában, ha valaki valami rosszat mondott rám, még hetekig rágódtam rajta, akkor is, ha a helyzet már rég megoldódott.

3. Szorongással teli kamaszévek

13 éves koromban, hetedik osztályban a szüleim átirattak egy magániskolába. Ebben az időszakban sok változás történt az életemben. Megkezdődött a pubertás, sportolni kezdtem, és az iskola tananyaga is sokkal nehezebb lett. Így a kötelezettségeim is megsokszorozódtak. Az iskolába való hosszú utazások és a sportedzések miatt a napjaim nagyon hosszúra nyúltak és ez így volt az egész középiskolai tanulmányaim alatt.
Ebben az időben kezdtem párkapcsolatokat kialakítani, világi célokat keresni, és az egyetemre készülni. A szorongásos rohamaim gyakorisága és időtartama ekkor megnövekedett. Különösen vizsgák előtt, társas összejöveteleken, vagy sportversenyek előtt erősödtek. Mégis, akkortájt úgy gondoltam, hogy mindent egybevetve, amilyen életmódot folytattam, ez teljesen normális, ezért nem éreztem szükségét annak, hogy foglalkozzam vele.

4. Fiatal felnőttkor – az irányítás elvesztése

18 évesen elköltöztem otthonról, mivel beiratkoztam az egyetemre. A szorongásos rohamok azonban tovább folytatódtak. Az eredménye pedig az lett, hogy hányingerem volt, elvesztettem az étvágyamat, felerősödött a nyugtalanság, és állandósult az aggodalmi állapotom. Miután megpróbáltam kielemezni, mi a szorongás oka, azzal álltam elő, hogy ez az alábecsülés miatt van és az az érzés miatt, hogy „nem vagyok elég jó”, főleg ha mások társaságában találtam magam. Az is lehet, hogy a pályaválasztásommal kapcsolatos bizonytalanságból fakadt. Még ha el is képzeltem egy hivatást, hogy mit szeretnék csinálni, rögtön elárasztottak a negatív gondolatok arról, hogy nem leszek képes megvalósítani. Akkortájt komoly kapcsolatba kerültem Sammel, de másfél év után a szorongásom még erősebb lett. Nem tudtam pontosan meghatározni, miért történik mindez. Vajon a kapcsolatom nem volt megfelelő számomra? Vagy a megterhelő tanulmányi követelményekkel próbáltam megbirkózni? Vagy egyszerűen honvágyam volt?

Segítséget kértem tanácsadóktól és pszichológusoktól, mert úgy éreztem, elveszítem az irányítást az életem felett. Egy ideig jobban éreztem magam a tanácsadói beszélgetések, a szóbeli kipakolások után, de a megkönnyebbülés csak néhány napig tartott. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, Sam szakított velem, mondván, szerinte szükségünk van egy ideig külön válni. A szakítás még jobban kibillentett és hozzájárult, hogy elveszítsem a saját világom felett az irányítást. Az önbecsülésem mélypontra zuhant. A súlyos hányinger miatt nem tudtam enni; több kilót fogytam, és minden nap küzdöttem azért, hogy egyáltalán felkeljek az ágyból és eljussak az iskolába. Önmagamról súlyos, negatív gondolatokban vélekedtem és általában az életről is, és gyakran tettem fel magamnak a kérdést, hogy egyáltalán minek is élek.

Gyakran jártam templomba, néha csak azért, hogy leüljek, imádkozzak, és reménykedve válaszokért könyörögjek – valamiféle megkönnyebbülésért, vagy hogy megszabaduljak végre ezektől az érzésektől. Kértem a Jóistent, hogy vegye el a szorongásos rohamokat és a depressziót, és újra normálisnak érezhessem magam. Úgy tűnt, semmi sem segít, és mivel meg voltam győződve arról, hogy én és a világom tökéletes kell, hogy legyen, inkább magamba fojtottam az érzéseimet, és csak tovább vonszoltam magam, miközben a szorongás belül folyton marcangolt.

Az egyetemi alapképzés befejezése után, amikor nem sikerült bejutnom egy posztgraduális programba, azt hittem, megtaláltam a megoldást erre a kínzó szorongásra. Úgy éreztem, ez egy jel számomra, hogy kiszálljak a mókuskerékből, és ne hajszoljam tovább a magasabb tanulmányokat egy jobb karrier és állás reményében. Elhatároztam, hogy a hegyekbe költözöm, ahol szinte semmim sem lesz: kevés felelősség, semennyi anyagiak, és semmiféle társadalmi nyomás, hogy „valaki” legyek ebben a világban. Szabad leszek, és egyszerűen csak a természet vesz majd körül. Érett 24 éves fejjel összepakoltam a dolgaimat, és a hegyekbe költöztem. Találtam egy stresszmentes munkát, a szabadidőmet pedig síeléssel és túrázással töltöttem, a természet lágy ölén, annak szépségében gyönyörködve. Nem volt szükségem sok pénzre, nagyon kevés dolgot vittem magammal, sok időm volt önmagamra, és körülbelül nyolc hónapig az élet nagyszerűnek tűnt.

Aztán új lehetőségek adódtak. Egy munkahelyi előléptetés több felelősséggel járt. Emellett komoly kapcsolatba kerültem Jasonnel. Ennek következtében a világi elvárások ismét felütötték a fejüket az életemben. Újra szorongani kezdtem az új munkám és az új kapcsolatom miatt, és azon töprengtem, vajon ezek valóban nekem valók-e. Az is felmerült bennem, miért „bújok” a hegyekben, és miért nem igyekszem valami többet elérni az életemben. Ismét szorongani kezdtem és depressziósnak éreztem magam. Ennek ellensúlyozására hosszú sífutó túrákra indultam, többnyire egyedül, abban a reményben, hogy a fák, az ég és a hó között megtalálom a válaszokat. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen távoli, gyönyörű helyen is szorongok és depressziós vagyok? Mikor és hol érezhetem magam igazán boldognak és elégedettnek? Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ki kell lépnem a jelenlegi helyzetemből, és vissza kell térnem a „nagyvilágba”, hogy valami értelmeset tegyek, ami igazán számítani fog. Így bejelentkeztem egy doktori képzésre, és visszaköltöztem a „civilizációba”, hogy befejezzem a tanulmányaimat és karriert fussak be.

5. Nehézségek a házasságban és a letelepedésben

25 évesen doktori programba kezdtem. Közben Jason jegyese lettem, akit még a hegyekben ismertem meg. Nemsokára összeházasodtunk, házat és földet vettünk, és egy kisebb vállalkozást indítottunk. Abban az évben a szorongásom a tetőfokára hágott, a vele járó testi megnyilvánulásokkal együtt. Folyamatosan aggódtam, valamelyest lefogytam, és naponta voltak hasmenéses epizódjaim. Rá kellett magamat kényszerítenem, hogy egyáltalán megegyek valamit. Amikor nem tanultam, azon ettem magam, miért nem tanulok. Azon idegeskedtem, megkapom-e a legjobb osztályzatot és jobb leszek-e a vetélytársaimtól? Azon tépelődtem: jól döntöttem-e a házasságot illetően? Egyáltalán, hogyan lehet egyszerre karriert építeni és családot alapítani? Ezek a gondolatok vég nélkül forogtak a fejemben, és mivel se választ, se megoldást nem találtam, végül depressziós állapotba juttattak. Ezentúl még azon is járt az eszem, hogy testi betegségben is szenvedek. Úgy éreztem, súlyos beteg is lehetek, gyógyíthatatlan — akár rákos is. Néha azt gondoltam, talán könnyebb lenne egy gyógyíthatatlan betegség, mint befejezni az iskolát és működtetni a házasságomat, a családot és a vállalkozást. Ezek a gondolatok csak megerősítették a negatív meglátások újabb, lehúzó spirálját, amely végül is egy mélyebb búskomorság állapotához vezetett.

A vallás többé nem nyújtott támaszt, abbahagytam a templomba járást, és egyre ritkábban imádkoztam, sőt már beszélni is alig beszéltem Istennel. Egyszerűen gyűrtem az ipart tovább, mintha minden irányító szál a kezemben lenne. Az ezt követő évek azonban küzdelmesek voltak – nemcsak a nehéz képzési program miatt, amelyben részt vettem, hanem a házasságomban is. A férjemmel szinte mindenen összevesztünk. A veszekedés nem volt olyan tulajdonság, amelyről azt gondoltam volna, hogy rendelkezem vele. Gyerekként mindig visszahúzódó, csendes, békét kereső ember voltam, és szeretetteljes családban nőttem fel, ahol nem volt szokás vitázni vagy veszekedni. A legtöbb konfliktus szerintem a férjem hibája volt, a dühkitöréseimet pedig rá és az ő személyes problémáira fogtam. Idővel áldozatként kezdtem tekinteni magamra a házasságban. Eltávolodtunk egymástól, nem tudtuk egyénileg mit akarunk, de abban már biztosak voltunk, hogy nem ugyanazt, mint a másik. Négy év és egy doktori fokozat megszerzése után egy erő- és időigényes karrierbe vágtam, és a házasságom szép lassan széthullott. A férjem és én külön váltunk és most először életemben, pszichiáterhez fordultam. Kéthetente ott ültem a kanapéján, és arról beszéltem, hogy a férjem mennyi mindent rosszul csinál, és mennyire boldogtalan vagyok. Egyre többet beszéltem a szorongásról és a depresszióról is. A tanácsadó a családi hátteremet kezdte feltérképezni. Mivel a nagyapám, az apám és a nagybátyám is szorongással és depresszióval küzdött, úgy tűnt, hogy szorongó és depressziós érzéseim egyik oka a genetikai adottságaimban rejlik. Amikor tovább elemeztük a múltamat, arra a következtetésre jutottunk, hogy esetleg fizikai probléma is fennállhat az agyi működésemben. A pszichiáter véleménye az volt, hogy az agyam nem működik megfelelően, mert hiányoznak belőle a működéséhez szükséges vegyi anyagok. Antidepresszánsokat javasoltak, amelyeket azonnal elutasítottam, mert nem akartam gyógyszerekre támaszkodni.

A különélés idején a férjem is beleegyezett, hogy eljön velem párterápiára. Egy-egy alkalom után kicsit jobban éreztük magunkat, miután egy harmadik fél előtt kimondtuk és megbeszéltük a különbségeinket. Ekkor a férjemnek is antidepresszánsokat javasoltak. Ő beleegyezett, és a következő egy évben szedte is őket. Időnként azonban kedve szerint abbahagyta a gyógyszerszedést, majd újra elkezdte. Ez még meredekebb, még bonyolultabb hullámvasúttá tette a házasságunkat, ami végül a véghez vezetett.

Ötéves házasságom felbomlása 30 éves koromban krónikus depressziós állapotba sodort, amely ellen úgy próbáltam küzdeni, hogy beletemetkeztem az új karrierembe. Továbbra is kéthetente jártam tanácsadásra, ami végül oda vezetett, hogy beleegyeztem szorongás- és depresszió ellenes gyógyszerek kipróbálásába. Minél inkább kivilágosodott, hogy nem tudok jól megbirkózni az élet kihívásaival, annál inkább azt javasolták, hogy emeljék a gyógyszeradagomat. A gyógyszerszedés harmadik évének végére már a kezdeti napi adag háromszorosát szedtem.

Bár a gyógyszerek valamelyest csökkentették a bénító szorongásos rohamokat és a depressziót, mégis úgy éreztem, hogy valami hiányzik. Visszatekintve rájöttem, hogy a hitem mindvégig háttérbe szorult, és őszintén szerettem volna újra megtalálni a kapcsolatomat Istennel. Elővettem a telefonkönyvet, és kinyitottam a templomoknál. Véletlenszerűen ráböktem egy-egy templomra, bármelyikre, és rákényszerítettem magam, hogy a következő vasárnap elmenjek az istentiszteletre. A sárga oldalak hamarosan tele lettek piros vonalakkal és keresztekkel, jelezve azokat a templomokat, amelyekről úgy éreztem, nem nekem valók. Sok kérdésem volt azzal kapcsolatban, hogyan találhatok újra Istenre, és ezeknek az egyházaknak az üzenetei nem találtak visszhangra bennem. A könyvespolcaim megteltek önsegítő könyvekkel – olyanokkal, amelyek legfeljebb egy hétig tudtak lelkesíteni és élettel feltölteni, ha egyáltalán végigolvastam őket.

Végül rendszeresen elkezdtem járni egy evangéliumi gyülekezetbe, és bekapcsolódtam egy bibliatanulmányozó csoportba. 33 éves koromban egy új, bensőséges kapcsolatba is kerültem. Az új partnerem ugyanabba a gyülekezetbe járt. Ugyanakkor ennek az új egyháznak néhány hitrendszerét továbbra is megkérdőjeleztem, mert eléggé különböztek a sajátomtól. Emiatt kényelmetlenül éreztem magam, amikor meg kellett osztanom a nézeteimet a csoporttal. Az új kapcsolatom is hullámzó volt, tele csúcs- és mélypontokkal, miközben folyamatosan arra próbáltam rájönni, mit is akarok valójában. Amikor a kapcsolat komolyabbá vált, észrevettem, hogy zömmel ugyanolyan problémákat viszek bele, mint a korábbi házasságomba. Ekkor döntöttem el, hogy valóban meg akarok változni, hogy a múlt ne ismétlődjön meg újra.

6. Fordulópont – a szorongásos rohamok és a depresszió leküzdése

Az egyetlen eszköz, amelyet a húszas éveim eleje óta biztonsági hálóként továbbra is használtam, a jóga gyakorlása volt. A jógát elsősorban a fizikai előnyei miatt gyakoroltam, ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy átmenetileg a szorongásomat is enyhíti. Bár korábban soha nem végeztem naponta, most szilárdan elhatároztam, hogy ezentúl így teszek. Egy új jógakurzuson és annak tanárán keresztül ismerkedtem meg az SSRF-fel. Egy alkalommal, amikor egyedül csak én voltam az órán, megnyíltam az új jógatanáromnak, aki maga is spirituális kereső volt, és az SSRF irányítása szerint gyakorolta a spiritualitást. Elmondtam neki, hogy évek óta távolinak érzem magam Istentől. A tanárom egyszerűen csak annyit mondott: „Nem gondolod, hogy Isten szeretné újra felvenni veled a kapcsolatot?” Ezen a napon kezdtem el a spirituális gyakorlatokat az SSRF-fel.

A tanárom azt javasolta, hogy találkozzak a feleségével, mert úgy érezte, ő jobban el tudja magyarázni a spirituális fogalmakat. Többször összejöttünk, és a beszélgetéseink fokozatosan tisztázták bennem a vallással és a spiritualitással kapcsolatos sok zavaros kérdést, valamint azt is, miért uralta el olyan sokáig az életemet a szorongás és a depresszió. Heti szatszangokat kezdtünk tartani, és elkezdtem tanulmányozni mindazokat az információkat, amit az SSRF honlapja kínált.

7. Rendszeres spirituális gyakorlás és pozitív változások

Életemben először kezdtem el naponta gyakorolni a spiritualitást az SSRF útmutatása szerint. Elkezdtem Isten nevét ismételni, elmélyültem az imában, és igyekeztem növelni a spirituális érzelmet (bháv). A gyakorlás részeként azon is dolgoztam, hogy csökkentsem az egómat és megszüntessem a személyiségbeli hibáimat. Leírtam a nap folyamán elkövetett hibáimat, azt, hogy mi lett volna a helyes cselekedet, majd olyan autoszuggesztiót fogalmaztam meg, amely segít abban, hogy ugyanazt a hibát ne kövessem el újra. Emellett spirituális gyógyító módszereket is alkalmaztam az SSRF ajánlása szerint, például a sós vizes kezelést.

Egyre mélyebb betekintést nyertem a szorongásom és depresszióm kiváltó okába: arra, hogy ezek spirituális eredetű problémák, és nem az agyam fizikai működési zavarából fakadnak.

Az SSRF útmutatása szerinti spirituális gyakorlás megkezdését követő egy éven belül az életem – mintegy egybeesésként – pozitív irányba kezdett változni. Újraházasodtam, részmunkaidős munkát kezdtem, gyermekem született, és a mindennapi spirituális gyakorlás az életem alappillérévé vált. A szorongásos rohamok csillapodni kezdtek, még akkor is, ha közben számos nehézséggel kellett szembenéznem. A depressziós időszakok ritkábbá váltak. Ahelyett, hogy heteken át rágódtam volna valamin, ezek az érzések néhány nap, majd végül néhány óra alatt elmúltak.

Például korábban, ha egy komoly hibát követtem el a munkahelyemen, teljesen összetörtem. Újra és újra lejátszottam a fejemben a történteket, és megszállottan aggódtam a következmények miatt. Önmagamról negatív gondolatokat kezdtem forgatni az agyamban, és fokozatosan depressziós állapotba kerültem. Azonban mióta rendszeresen végzem a spirituális gyakorlatot az SSRF által adott eszközökkel, jelentősen javult a hozzáállásom, ahogyan az élethelyzeteimet kezelem. Ma ha hibázom a munkán, képes vagyok elfogadni a hibáimat, és erősebb késztetést érzek arra, hogy legközelebb jobban tegyem a dolgomat. Bizonyos mértékig még most is rágódom rajta, de nem napokig vagy hetekig, mint korábban. Tudom, mit tegyek lelki és spirituális szinten, hogy ellensúlyozzam a hibát, és megelőzzem annak megismétlődését – ez pedig reményt és kitartást ad, nem pedig szorongást. Most már képes vagyok az adott helyzetben Isten tanítását meglátni, ahelyett hogy negatív, megszállott szemléletet alakítanék ki. Ez az a szabadság, amelyet korábbi, negatív létezésemben kerestem.

A spirituális eszközök lassan az új „szorongás elleni gyógyszeremmé” váltak. A spirituális gyakorlás és Isten kegyelme lehetővé tette, hogy hónapok alatt fokozatosan csökkentsem a gyógyszereimet, majd végül teljesen abbahagyjam szedésüket. A házastársi kapcsolatom is javult. Képes lettem elfogadni a köztünk lévő különbségeket. A félreértésekre tanulságként kezdtem tekinteni, és megértettem, hogy megvan az oka, egy kapcsolat miért nem nem tökéletes. A férjem is észrevette a változást: kevésbé lettem indulatos, kevésbé ítélkező, és elfogadóbb lettem az emberekkel és a változásokkal szemben. A karrierem – bár szeretem – már nem minden számomra. Arra használom, hogy másokon segítsek, ahogyan nekem is segítettek, és hogy a spirituális gyakorlásom részévé tegyem, minden helyzetet a lelki fejlődés lehetőségeként használva.

Kezdetben idegenkedtem attól, hogy abbahagyjam a szorongás elleni gyógyszer szedését, mert az évek során egyfajta „mankóvá” vált számomra a szorongás és depresszió ellen. A spirituális gyakorlás azonban olyan emelt szintű boldogságot, lelki békét és mentális jólétet adott, amelyet a gyógyszerekkel soha nem tapasztaltam meg. Ennek köszönhetően tudom, hogy továbbra is elkötelezetten fogok haladni ezen az úton. Előfordulnak-e még negatív gondolatok, szorongásos hullámok, depresszív érzések vagy illúziók az elmémben? Igen, természetesen. A legnagyobb különbség azonban az, hogy most azonnal alkalmazom az SSRF-től tanult módszereket, és ezek szinte azonnal feloldódnak.

8. Az SSRF megjegyzései

Alison esete nem egyedi; társadalmunkban sokan megtapasztalják a szorongásos rohamok valamilyen formáját, habár nem ilyen fokon, mint amilyen Alison esetében fordult elő.

Az SSRF spirituális kutatásokat végzett különböző esettudományokat tanulmányozva a mentális betegségek terén, és az eredmények szerint a mentális problémák többségének gyökere a spirituális dimenzióban található, nem pusztán pszichés eredetű.
A kutatások szerint sok esetben a spirituális ok az elhunyt ősök hatásával függ össze.

A problémák leküzdésére az SSRF a következőket javasolja:

• Datta Úr nevének ismétlése
• Rendszeres spirituális gyakorlás, ahogyan a részlegben is ajánlott – Indulj el spirituális utadon
• Spirituális gyógyító módszerek, például sós vizes kezelés és SSRF füstölők használata amelyek a spirituális gyógyulásra és a környezet spirituális megtisztítására irányulnak

A spirituális gyakorlás és a szattvik életmód iránti lelkiismeretes, mindennapi törekvések segítenek megerősíteni az elménket, és megvédenek bennünket a spirituális dimenzió káros hatásaival szemben —mint ahogyan Alison története is mutatja.