Tartalomjegyzék
1. Bevezetés
Az egó a legnagyobb akadály a spirituális gyakorlatban. Bár legtöbbünknek van némi fogalma arról, hogy mi az egó, sokan nem tudják, hogy a cselekvés kisajátítása az egó egyik fő típusa. Az cselekvés kisajátítása azt jelenti, hogy azt érezzük, hogy mi vagyunk a cselekvő. Amikor egy cselekvésért kisajátítjuk az eredményt, az azt jelenti, hogy úgy érezzük, mi végezzük a cselekvést, ahelyett, hogy felismernénk, hogy Isten mindent elvégez, és átadnánk cselekedeteinket Istennek. Más szóval, amikor egy cselekvésért cselekvő szerepét magunkra vesszük, azt hisszük, hogy a dolgokat magunk is el tudjuk végezni. Például úgy érezzük, hogy miénk egy ház, hogy miénk egy autó, hogy dolgozunk a megélhetésünkért stb.
A cselekvés kisajátításának feladása fontos a spirituális gyakorlat szempontjából. Segít kialakítani az Istennel való kapcsolat állapotát, amelyben érezzük, hogy a valóságban nem mi vagyunk a cselekvői semmilyen cselekedetnek, és hogy Isten az egyetlen cselekvője minden cselekedetnek.
2. Hogyan fejlődik a cselekvés kisajátításának érzése?
A cselekvés kisajátítása valójában a boldogság keresésére és a boldogtalanság elkerülésére irányuló jelenlegi univerzális tendencia miatt alakult ki. A korábbi korszakokban, amikor az emberek spirituálisan tisztábbak voltak, az emberek ritkán szokták kisajátítani a cselekvésüket, és az Istennek való átadás állapotában voltak, ahol úgy érezték, hogy Isten mindent elintéz. Ahogy telt az idő, az emberek elveszítették az Istennel való közösség természetes állapotát, és elkezdték keresni a boldogságot és elkerülni a boldogtalanságot az akaratlagos cselekvésükkel. Ennek eredményeképpen az emberek elkezdték úgy érezni, hogy valamit vagy valamilyen cselekedetet tesznek, ezért lassan kialakult az elkölünöltség az Istentől és cselekvés kisajátítása.
Ahogy a cselekvés kisajátításának érzése nőt, egyre inkább magunkra kezdtünk támaszkodni, ahelyet hogy Istenre támaszkodnánk. Isten pontosan azt adja nekünk, amire szükségünk van, ha átadjuk magunkat neki. Ezzel szemben a magunkra hagyatkozás hibákhoz vezet. Mivel elkezdtünk magunkra hagyatkozni, hibákat kezdtünk elkövetni, ezzel helytelen benyomások jöttek létre és erősödtek meg az elménkben. Ez végül olyan személyiséghibák kialakulásához vezetett, mint a türelmetlenség, a félelem, az aggódás, a kapkodás, a gorombaság, a túlgondolkodás, a negatív gondolkodás, a perfekcionizmus stb. Az elme hozzászokott ahhoz, hogy hatalmas energiát fordít arra, hogy kapacitását meghaladó helyzeteket próbáljon megoldani, és számos gondolatot tartson fenn, így a kapacitásunk csökkent, és stresszel kezdtük el átélni a helyzeteket. Ez vezetett a mai világ jelenlegi állapotához, ahol a legtöbb ember magára veszi a cselekedetet, és a boldogtalanság szintje folyamatosan növekedett.
3. Miért akarnánk átadni cselekvésünket Istennek?
Mivel most úgy tűnik, hogy természetes módon magunkra vesszük a cselekedetet és annak felelősségét, talán nem világos, hogy miért jó hogy átadjuk azt Istennek. Egy érdekes tétel az, hogy a cselekvés kisajátítása nélkuli végrehajtás alapvető fontosságú bármilyen tevékenység sikeréhez. Ahhoz, hogy bármilyen tevékenységet megfelelően végezzünk, szükség van lazításra és önátadásra. Hogy jobban megértsük ezt a tételt, vegyük példára a hegedülő zenészt, a tornászt és a nyilvános szónokot. Ezek az emberek egyike sem tudja megfelelően végezni a tevékenységét, ha van benne cselekedetérzés és stressz. Ha stressz van, a hegedűs nem fog jól hegedülni, a tornász elesik ugrás közben, a nyilvános szónok pedig hibákat követ el a beszédben.
Minden rendkívül sikeres zenész, sportoló és szónok nyugodtan viselkedik. Bizonyos értelemben átadták a tevékenységük feletti kontrollt, és részben beleolvadtak vele, így a tevékenység automatikusan, belülről történik. Ezért képesek egyes cselekedeteiket hibátlanul végrehajtani.
Ahogy az Istenkereső spirituális fejlődést ér el, úgy kezd egyre inkább azonosulni a belső Isten-elvvel, és egyre kevésbé az 5 érzékszervvel, az elmével és az intellektussal. A zenészhez, a tornászhoz és a nyilvános szónokhoz hasonlóan az Istenkereső is nyugodtan végzi cselekedeteit, és ezzel cselekedetei eredményes és erőfeszítés nélkülivé válnak. Nehéz helyzetekben az Istenkereső nem aggódik, helyette Istenbe vetett hite van, és gondtalan. Ennek titka az önátadásban rejlik, ami alacsony cselekvés kisajátítást eredményez.
Világi és spirituális szempontból is előnyös csökkenteni és legyőzni a cselekvés kisajátítást, mert mind a világi, mind a spirituális törekvések a lehető legjobb módon történnek, amikor a cselekvés kisajátítása alacsony. Ez azt jelenti, hogy céljainkat – legyenek azok világiak vagy spirituálisak – könnyebben elérhetjük, ha alacsony a cselekvés kisajátítása.
4. Hogyan ismerhetjük fel és győzhetjük le a cselekvésének kisajátítását?
A cselekvésnek a kisajátítását mindig akkor tapasztaljuk meg, amikor pszichológiai boldogságot vagy boldogtalanságot tapasztalunk. Az olyan gondolatok, mint “Ezt szépen csinálom”, “Másokat lenyűgözök majd”, “Biztosan alkalmas vagyok, hiszen jól végzem ezt a tevékenységet” stb. mind a cselekvésnek a kisajátításából erednek. Boldogságot érzünk, amikor így gondolkodunk, de ez valójában a cselekedett kisajátítása miatt történik. Ha magunkba nézünk, amikor boldogságot tapasztalunk, sokszor észrevesszük, hogy ezek a szubtilis gondolatok vannak jelen.
Ugyanakkor boldogtalanságot is tapasztalunk a cselekvés kisajátítása miatt. Az olyan gondolatok, mint “Másoknak meg kellene érteniük engem”, “Nem tudom kezelni ezt a helyzetet”, “Jobbat érdemlek” stb. A cselekvés kisajátításból erednek.
Más szóval, úgy azonosíthatjuk hogy a cselekedett kisajátítása akkor jön létre amikor boldogságot vagy boldogtalanságot tapasztalunk a cselekedeteink eredményeként.
A kérdés tehát az, hogy hogyan győzhetjük le a cselekvés kisajátítást? Valójában a legtöbbünk nem tudja, hogyan kell cselekedeteket végrehajtani a cselekvés kisajátítása nélkül, mert már sok életben a cselekvés kisajátítással hajtottunk végre a cselekedeteket. Még az a gondolat is hogy „Én legyőzom a cselekvés kisajátítást“, a cselekvés kisajátításból miatt merül fel. Mindazonáltal az Istenkereső számos lépést tehet a cselekvés kisajátítás leküzdésére:
- Az Istennek való átadással le lehet győzni a cselekvés kisajátítást. Kezdhetjük azzal, hogy apró feladatokban átadjuk magunkat, imádkozva Istenhez, hogy tanítson meg minket, hogyan végezzük el azokat. Például kérhetjük Istent, hogy tanítson meg minket arra, hogyan takarítsuk ki a szobánkat vagy hogyan használjuk a számítógépet, úgy hogy spirituális gyakorlatunk megtörténjen. A cselekvés kisajátítása még a kis feladatokban is beleivódva van, és azáltal, hogy Isten segítségét kérjük ezekben a feladatokban, az Istenkereső megtanulja az önátadást. Később az Istenkereső képes lesz átadni magát összetettebb feladatokban is, mint például egy jelentés megírásban vagy egy szatszang vezetésében.
- A a cselekvés kisajátítást úgy bírjuk leküzdeni ha a boldogságot és a boldogtalanságot is átadjuk Istennek. A boldogtalanságot könnyebb feladni, mint a boldogságot, mivel az elme ragaszkodik a boldogság megtapasztalásához. Az Istenkereső úgy tanulhatja meg a boldogtalanság átadását, hogy elfogadja a nehéz helyzeteket, amelyekkel szembesül, és kéri és elfogadja bennük Isten segítségét. A kereső kérheti Istent, hogy tanítsa meg, hogyan végezzen spirituális gyakorlatot az adott helyzetben, majd miután a nehézség megoldódott, az Istenkereső hálát adhat Istennek, amiért átsegítette őt a helyzeten. Tegyük fel például, hogy egy Istenkereső elvesztette a munkáját. Pozitívan nézhet szembe a helyzettel, ha Istenhez imádkozik, hogy tanítsa meg, hogyan végezzen spirituális gyakorlatot a helyzeten keresztül, majd átadja magát Istennek – függetlenül attól, hogy kap-e munkát vagy sem. Amikor az Istenkereső így adja át magát, Isten gondoskodik az Istenkeresőről, és megadja neki azt, amire szüksége van, hogy a spirituális gyakorlata megtörténjen. Azáltal, hogy ilyen módon nézünk szembe a nehézségekkel, gondtalanná válunk, és a helyzetek könnyebben megoldódnak. A hit is növekszik, mivel megmutatkozik, hogy a helyzetek megoldhatók, ha Istenre hagyatkozunk és átadjuk magunkat neki.
- Végül az Istenkeresőnek meg kell tanulnia feladni a boldogságot és a boldogtalanságot is, hogy legyőzze a cselekvés kisajátítást. Mivel ezt nem könnyű megtenni, az a spirituális gyakorlatnak egy későbbi szakaszában történik. Ahogy a kereső előre halad, egyre több spirituális érzelmet (bhāv) és Üdvösséget (Ānand) tapasztal. Ahogy ez történik, az Istenkereső kezdi felismerni, hogy ezek az élmények sokkal tartósabb elégedettséget nyújtanak, mint a pszichológiai boldogság. Az Istenkereső erőfeszítéseket tesz a spirituális gyakorlat fokozására, hogy spirituális érzelme és az általa érzett Üdvösség mennyisége növekedjen, és ezáltal a boldogsághoz való ragaszkodás automatikusan csökken. Az Istenkereső azt is folyamatosan tudatába tudja vésni, hogy a spirituális gyakorlat célja a spirituális érzelem és az Üdvösség megtapasztalása, nem pedig a boldogság megtapasztalása. Ez megkönnyíti, hogy elengedje az elme azon szokását, hogy a boldogságot keresse.
A fentieken kívül a személy igyekezetett tehet a spirituális gyakorlat minden aspektusának növelésére, beleértve a kántálást, a Satsangokon való részvételt, a satsēvā teljesítését. A spirituális gyakorlat fokozásával az ember elkezdi megtapasztalni Istent belülről, és ez természetesebbé teszi, hogy átadja Istennek a cselekedtetést.
5. Az Istennek való átadásról
Összefoglalva, a cselekvés kisajátítása olyan állapot, amelyben úgy érezzük, hogy mi vagyunk a cselekvő, nem pedig Isten. A cselekvés kisajátítása miatt csapdába esünk a boldogság és boldogtalanság körforgásának megtapasztalásában, és ez megnehezíti, hogy Üdvösséget és Istent érezzük magunkban. Ennek eredményeként személyiséghibák és egó alakul ki. Azáltal, hogy Igyekezetett teszünk a cselekvés kisajátítás leküzdésére, képesek leszünk az Isten-megvalósítás felé haladni ami a fő cél a spirituális gyakorlatban.
Az alábbiakban egy Szerbiai Istenkereső (Dejan Glescsity) tapasztalatát közöljük, hogy bátorítsuk az Istenkeresőket, hogy tegyenek igyekezetett a cselekvés kisajátításának csökkentésére:
“Stresszesnek éreztem magam néhány élethelyzet – és munkahelyi helyzet miatt. Amikor leültem spirituális gyógyításra, váratlanul könnyekben törtem ki. Ekkor kezdtem megtapasztalni, hogy Isten irányítja a testet, energiát ad az elmének, és irányítja a gondolatokat és az intellektust. Úgy éreztem, mintha még a légzést is Isten végezné, és semmi sem az én erőfeszítésem miatt történik; én csak megfigyelő vagyok. Mindent Isten végzett, és én csak elmerültem az Őrá való gondolkodásban. Rájöttem, hogy a helyzetek, amelyekkel szembesültem, azért történtek, hogy eljussak erre a töréspontra, hogy megtanuljam átadni magam Istennek, és csak Rá támaszkodni. Az érzés leírhatatlan volt, és nagyon boldognak, békésnek és szabadnak éreztem magam. Arra gondoltam, hogy milyen csodálatos lehet folyamatosan ebben az állapotban lenni, ha az ember egyszer eléri a Szentté válás magasabb szintjeit”.
Imádkozunk Istenhez, hogy ezt a cikket olvasva az Istenkeresők a világ minden táján inspirációt kapjanak arra, hogy legyőzzék a cselekvés kisajátítást, hogy megtapasztalhassák Istent magukban.